Személyes imádság és olvasás
Vajon fönn lehetne tartani egy baráti kapcsolatot, anélkül, hogy időt szánnánk rá? A szerzetes tehát úgy osztja be idejét – mindenki saját ritmusa szerint, hiszen személyes, egyéni tevékenységről van szó –, hogy napjából hosszabb időt az Oltáriszentség előtti imádságra szán.
„A nép nagy tömegben tódult hozzá, hogy hallgassa, és betegségeiből gyógyulást nyerjen. Ő azonban inkább magányos helyekre vonult vissza, hogy imádkozzék.”
(Lukács evangéliuma 5; 15–16)
Elődeinktől megtanultuk, hogyan összpontosítsunk sokáig egyszerűen egy szóbeli imával, rövid fohászokkal, vagy olvasmánnyal a hitünkre. Az egyéni, személyes imádság mindenekelőtt hit dolga, nagy téttel járó, támasz nélküli erős kötődés. Van egy meghatározott módja, hogy hogyan is tartsunk ki, és hogyan maradjunk figyelmesek az Úr jelenlétére, amit mindenkinek magának kell felfedeznie a kapott kegyelmeknek megfelelően, egy idősebb testvér támogatásával.
A szerzetes személyes, egyéni imája – mint minden lelkes, buzgó keresztényé, aki rendszeresen időt szán az Úr Jézussal való találkozásra – a hitaktuson alapul, ahol semmi szerepe sincs az érzelmeknek. Hiszi, hogy miközben ő saját idejéből ad Istennek, Isten saját magát adja neki. Összeszedetten, a tabernákulumra szegezi tekintetét, vagy figyelme összpontosításának megsegítésére könyvet használ. Néhány oldalt olvas, s közben rövid csöndes szünetet tart, időnként egy-egy röpimát mormolva. Ez a szegény imája: alázatos, Istennek tetsző ima.
„Ne engedjétek át szíveteket semminek, és senki másnak: egyedül csak Istennek!” –
írja Remete szent Teofán.
A szerzetes megtanulja, hogy a nap folyamán – még munka közben is –, könyörgéssel, vagy röpimával szálljon szembe kísértéseivel, ezzel küzdjön hibái ellen, kézben tartsa érzelmeit, vagy elkerülje az idő elfecsérlését mindenfajta hiábavaló dologra.
„Vajon Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? És várakoztatja-e őket?”
(Lukács evangélium 18,7)
A lectio divina sietség, kapkodás nélküli nyugodt olvasás, mely a szerzetes egész valóját lefoglalja és hozzásegíti, hogy Istennel kapcsolatba lépjen. Összeszedett, figyelmes imával átitatott légkörben végzi ezt az olvasást anélkül, hogy különböző témájú információk gyűjtésére törekedne. Irányított olvasmány ez, célja az Istennel való egység. Ez nem a gondolkodásról, hanem a beleegyezésről szól.
„Gyermekségedtől ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre a Krisztus Jézusba vetett hit által. A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy az Isten embere tökéletes és minden jó cselekedetre felkészített legyen”
(Timóteushoz írt második levél 3,15–17)
Az első századokban a szerzetesek csak a Bibliát olvasták, vagy azt recitálták kívülről. Szent Benedek korában az egyházatyákat is olvasták a lectio divinában. Csak a modern korban tettek különbséget a lectio divina ésa „lelki olvasmány” között. Napjainkban széles spektrumot ölel fel egy szerzetes olvasmánya: Isten Igéje, s mindaz, mi lehetővé teszi, hogy igazán megértsük azt; mindaz, ami hozzásegít, hogy emberi és lelki tapasztalatokhoz jussunk annak érdekében, hogy Istennel egységre jussunk.
Az olvasmány elmélyíti, megerősíti a szerzetes meggyőződését, táplálja értelmét, és megszilárdítja akaratát. Gazdagítja a szerzetes emberi tapasztalatát és egymásra épülve segíti abban, hogy hivatása és személyisége egységbe forrjon. Az olvasás táplálja hitét, benépesíti képzeletét, és olyan képekkel, tapasztalatokkal foglalja le, mely elősegíti haladását Isten felé. Évek múltával a szerzetes komoly műveltségre tesz szert, mely Isten keresése felé fordítja. Ha Jézus, a mi Urunk van a középpontban, akkor Szűz Máriának is központi szerep jut a szerzetes életében. Anyai jelenlét, nagy közbenjáró hatalom, segítség számos gondban, bajban, megpróbáltatásban, és szorongattatásban… Példaértékű modell, az első határtalan reménnyel tudta elfogadni, fölvállalni a váratlan hivatást. Fiával él, és hozzá vezet minket.
„Ne félj, Mária, mert kegyelmet találtál az Istennél! Íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak”
(Lukács evangélium 1,30–31)