Testvéri élet a közösségben
A monostorban a közös élet emberi támasz, ugyanakkor igényes aszkézis is egyben. Igen kevés ennyire különböző emberekből álló csoportnak van szerzetesekéhez hasonló közösségi létformája. Együttélésük nem a vonzódáson, a képességeken, a kölcsönös kiválasztáson, és nem is a rokoni kapcsolatokon alapszik. A monostorba érkezők nagyon különböznek egymástól, és úgy látszik, mintha csak a véletlen hozta volna össze őket. Azonban ezek a különféle társadalmi háttérrel rendelkező szerzeteseknek több generációja él egymás mellett egész életen át, egyéniségek, karakterek és képességek sokszínűsége ez. Semmiféle ezt megelőző egység nincs köztük, csak az elérni kívánt cél egyezik: ez azonban jelentős.
Az első keresztények „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban”
(Apostolok Cselekedetei 2,42)
A monasztikus közösség valóban a testvéri kapcsolatok helye, de a Regula szerint mindenekelőtt a lelki küzdelem helyszíne. Ezt a küzdelmet nem kell eltúlozni, de nem szabad figyelmen kívül hagynunk zordságát sem. Ez a belső harc gyakran észrevehetetlen, mindig személyes, de hozzátartozik mindenkihez, nem azért mert mindenkinél ugyanaz, hanem mert a közösség egy test, egy „kis Egyház”, és a lelki küzdelemmel mindenki szembesül.
„Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele” (Korintusiaknak írt 1. levél 12,26).
A szerzetes tisztában van azzal, hogy közössége, testvérei, nehézségei – ha ezektől nem menekül –, fejlődésének gondviselésszerű talajává válik. A feszült és túlzsúfolt napok így teszik számára láthatóvá, mint tűnik elő egy mit sem sejtett bátorság, mely ezidáig érlelődött anélkül, hogy különösebben foglalkozott volna vele. Aki szereti hivatását, az szeretni fog küzdeni is azért, hogy a maga idejében megnyilvánuljon az Úr kimondhatatlan szeretete és gyengédsége… és hogy a különböző karakterekből adódó súrlódások mögött is rátaláljon a testvéri élet n visszafogott, ugyanakkor határozott és hatékony gyengédségére. Ez egyáltalán nem a védelmező, gyermeket óvó gyengédség. Nem egyszerű összejátszás, mely megnyugtat, és elgyengít. Éber jelenlét, mely sokat remél a másiktól, rengeteget kér, minden lehetőt megad, legfőképpen ad.
„Különben, testvérek, örüljetek, tökéletesedjetek, buzdítsátok egymást, éljetek egyetértésben és békében! Akkor veletek lesz a szeretet és a béke Istene” (Korintusiaknak írt 2. levél 13,11).