A csönd misztérium, sokkal inkább gyakorlat és megélés kérdése, mint magyarázható dolog. Ahhoz, hogy fölfoghassuk lelki jelentőségét, nem sok értelme van beszélni róla. Az, aki hajlandó elmerülni a csöndbe, és el tudja hallgattatni az őt körülvevő zajt, az kezdi megérteni, miről is van szó. Lelki értelemben a csönd kétségtelenül a hallgatáshoz, az odafigyeléshez kötődik. Elhallgatunk, hogy meghalljuk az Úr hangját, aki a „halk szellő susogásában” szól, „finom csöndjének hangján”.

Az ÚR ezt mondta: Gyere ki, és állj a hegyre az ÚR színe elé! És amikor elvonult az ÚR, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az ÚR előtt; de az ÚR nem volt ott a szélben. A szél után földrengés következett; de az ÚR nem volt ott a földrengésben. A földrengés után tűz támadt; de az ÚR nem volt ott a tűzben. A tűz után halk és szelíd hang hallatszott. Amikor Illés ezt meghallotta, palástjával eltakarta az arcát, kiment, és megállt a barlang bejáratánál.”

(Királyok első könyve 19,11–13)

Sokkal mélyebben gyökerezik szívünkben a csönd, mint a szavak hiánya, a hallgatásba burkolózás. A belső csönd teszi lehetővé az imát. Ahhoz, hogy szívünkhöz szólhasson Isten, előbb a pusztába vezet minket, és hallgatásra bír:

Figyelj, Jób, hallgass rám! Légy csendben, most én beszélek! Ha lesz mondanivalód, válaszolj (…) hallgass rám! Légy csendben, majd én bölcsességre tanítalak”

(Jób 33, 30–33)

A csönd nem csak a fülünket érő zajok, hangok elfojtását igényli. Sokkal inkább meg kell tanulnunk elhallgattatni azt a mormolást, mely ennél jobban lefoglalja képzeletünket: zúgolódások, panaszkodások a másikra, meddő tervezgetések, sötét vágyak… Szent Benedek arra int, hogy ezeket a „rossz gondolatokat csapd azonnal Krisztushoz, és tárd fel őket a lelki atya előtt” (4. fejezet). Ez egész életünkön át zajló nagy küzdelem.

Egy röpima gyakori ismételgetésével könyörgés, tanul meg figyelni a szerzetes, hogy meghallja a „finom, lágy csönd hangját”, melyben jelen van Isten.

Csak a békességre és a csendre intettem lelkemet. Mint az anyja ölén nyugvó kisded, a lelkem bennem úgy pihen.”

(130. Zsoltár 2)

A közösség számára fenntartott helyet határolja el a klauzúra. Materiális kifejeződése ez annak, hogy a szerzeteseknek csöndben és visszavonultan kell élniük, anélkül, hogy ezzel el lennének választva kortársaiktól.

Napjainkban a társadalmi érintkezésekben – nevezetesen a munkában – nélkülözhetetlenek a közösségi hálózatok és az internet: ezeket körültekintően használják a szerzetesek. A monostorban, kikapcsolják az internetet 19.30 és 7.30 között.