A csönd és a klauzúra
Szent Benedek már Regulájának első fejezeteiben, az engedelmesség és az alázat tárgyalása között szól a csendről. Azaz igen nagy fontosságot tulajdonít ennek. Ahogyan a ciszterci alapítók, úgy utódaik, a trappisták is, ezt különös gonddal élik a gyakorlatban. Igyekeznek a közös élet eseményeiben is megőrizni a csendet: felolvasást hallgatnak az étkezések alatt a refektóriumban, csak a feladatok végrehajtásához nélkülözhetetlen rövid szavakat váltanak. Ez nemhogy nem gátolja, hanem ellenkezőleg, elősegíti a szívélyes, őszinte kapcsolatokat, és nem akadályozza, hogy – amennyiben szükségük van rá –, beszélhessenek az idősebb, tapasztalt testvérekkel, akik támogatást nyújtanak a mindennapi élethez.
„Akinek pedig van hatalma arra, hogy megerősítsen titeket az én evangéliumom és a Jézus Krisztusról szóló üzenet szerint – ama titok kinyilatkoztatása folytán, amely örök időkön át kimondatlan maradt, de most nyilvánvalóvá lett… Istennek legyen dicsőség Jézus Krisztus által örökkön-örökké”
(Rómaiaknak írt levél 16, 25–27)
A csönd misztérium, sokkal inkább gyakorlat és megélés kérdése, mint magyarázható dolog. Ahhoz, hogy fölfoghassuk lelki jelentőségét, nem sok értelme van beszélni róla. Az, aki hajlandó elmerülni a csöndbe, és el tudja hallgattatni az őt körülvevő zajt, az kezdi megérteni, miről is van szó. Lelki értelemben a csönd kétségtelenül a hallgatáshoz, az odafigyeléshez kötődik. Elhallgatunk, hogy meghalljuk az Úr hangját, aki a „halk szellő susogásában” szól, „finom csöndjének hangján”.
„Az ÚR ezt mondta: Gyere ki, és állj a hegyre az ÚR színe elé! És amikor elvonult az ÚR, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az ÚR előtt; de az ÚR nem volt ott a szélben. A szél után földrengés következett; de az ÚR nem volt ott a földrengésben. A földrengés után tűz támadt; de az ÚR nem volt ott a tűzben. A tűz után halk és szelíd hang hallatszott. Amikor Illés ezt meghallotta, palástjával eltakarta az arcát, kiment, és megállt a barlang bejáratánál.”
(Királyok első könyve 19,11–13)
Sokkal mélyebben gyökerezik szívünkben a csönd, mint a szavak hiánya, a hallgatásba burkolózás. A belső csönd teszi lehetővé az imát. Ahhoz, hogy szívünkhöz szólhasson Isten, előbb a pusztába vezet minket, és hallgatásra bír:
Figyelj, Jób, hallgass rám! Légy csendben, most én beszélek! Ha lesz mondanivalód, válaszolj (…) hallgass rám! Légy csendben, majd én bölcsességre tanítalak”
(Jób 33, 30–33)
A csönd nem csak a fülünket érő zajok, hangok elfojtását igényli. Sokkal inkább meg kell tanulnunk elhallgattatni azt a mormolást, mely ennél jobban lefoglalja képzeletünket: zúgolódások, panaszkodások a másikra, meddő tervezgetések, sötét vágyak… Szent Benedek arra int, hogy ezeket a „rossz gondolatokat csapd azonnal Krisztushoz, és tárd fel őket a lelki atya előtt” (4. fejezet). Ez egész életünkön át zajló nagy küzdelem.
Egy röpima gyakori ismételgetésével könyörgés, tanul meg figyelni a szerzetes, hogy meghallja a „finom, lágy csönd hangját”, melyben jelen van Isten.
„Csak a békességre és a csendre intettem lelkemet. Mint az anyja ölén nyugvó kisded, a lelkem bennem úgy pihen.”
(130. Zsoltár 2)
A közösség számára fenntartott helyet határolja el a klauzúra. Materiális kifejeződése ez annak, hogy a szerzeteseknek csöndben és visszavonultan kell élniük, anélkül, hogy ezzel el lennének választva kortársaiktól.
Napjainkban a társadalmi érintkezésekben – nevezetesen a munkában – nélkülözhetetlenek a közösségi hálózatok és az internet: ezeket körültekintően használják a szerzetesek. A monostorban, kikapcsolják az internetet 19.30 és 7.30 között.